HCV-fertőzés: növekvő incidencia, kontroll vagy eradikáció?

A központ összeállított egy dokumentumot (Hepatitis C: The Big Picture – A global burning platform) azzal kapcsolatosan, hogy milyen világszerte a HCV-fertőzöttek és a terápia helyzete, valamint hogy milyen következményei lehetnek, ha nem használjuk ki a fertőzés kezelése és a járvány kontrollja területén rendelkezésünkre álló eszközöket. A központ igazgatójával, dr. Rafael Bengoával az Európai Májtársaság 50., jubileumi nemzetközi konferenciája

Melyek a HCV-fertőzés elterjedtségével kapcsolatos legfontosabb adatok?

– A HCV világszerte és évente kb. félmillió halálesetért felelős, ami az összes haláleset egy százalékát jelenti; 2007 óta többen halnak meg HCV-, mint HIV-fertőzés következtében; a krónikus HCV-fertőzöttek körében a májcarcinoma a vezető halálok.

Európában a májcirrhosisos esetek 38 százalékának, a májcarcinomák 60–70 százalékának HCV-fertőzés áll a hátterében. A krónikus HCV-fertőzöttek 10–20 százalékában fejlődik ki végstádiumú májelégtelenség. A HCV-fertőzés következtében kialakuló végstádiumú májelégtelenség és májcarcinoma világszerte a májtranszplantáció első számú oka. Érdemes még továbbá leszögezni, hogy a gazdag országokban is csak a fertőzöttek 3–5 százaléka részesül kezelésben.

A Deusto Egészséggazdasági Iskola segítséget nyújt különböző országoknak a nemzeti HCV-stratégia kidolgozásában. Mit lehet elérni egy jó stratégia segítségével?

– Csak az országok harmada rendelkezik nemzeti HCV-stratégiával, azonban ezek legtöbbje sem igazán jó minőségű, nem terjed ki a figyelmük az összes lényeges szempontra, nem kapnak megfelelő eszközöket a végrehajtáshoz, és nem mérik a hatékonyságukat sem. Az elmúlt öt évben azonban született hét-nyolc, megfelelő minőségű stratégia, és a közeljövőben még 15 ország is elkészíti a magáét. Valószínűleg az EU és a WHO is erre fogja biztatni az országokat, mivel az ezeket alkalmazó országok több fertőzöttet képesek diagnosztizálni és kezelni, mint azok, amelyek nem rendelkeznek stratégiával, és a primer prevenció is hatékonyabb, lehetőség nyílik korai intervencióra, a kockázatnak kitettek szűrésére, továbbá könnyebb a klinikai menedzsment is: a megfelelő ember a megfelelő időben megkapja a számára megfelelő gyógyszert. Negyedikként elmondható, hogy ha van megfelelő stratégia, a prevenció, diagnózis és terápia mellett jobb lehet az utánkövetés is. Ha nincs stratégia, akkor csak ülünk, és várjuk, hogy a betegek felkeressék az orvost, holott a fertőzöttek nagy része nem is tudja, hogy fertőzött. A passzív hozzáállásnak csak akkor van létjogosultsága, ha nem rendelkezünk intervenciós eszközökkel. Az aktív megközelítési mód, a fertőzöttek kezelése ráadásul költséghatékonysági szempontból is előnyös, hiszen a mai befektetés következtében a jövőben jóval kevesebb májrák és májcirrhosis lesz, és kevesebb májtranszplantációra lesz szükség.

Tanulhatnak egymástól az országok a nemzeti stratégiák elkészítése során? Átvehetnek már sikeresen működő elemeket?

– A stratégiák nem lehetnek teljesen azonosak, mert az egyes országokban különböző a fertőzött populációk összetétele és az országok anyagi lehetőségei is eltérőek, azonban van mit tanulni egymástól, lehetséges a jó megoldásokat adaptálni. A Deusto Egészséggazdasági Iskola tud segíteni az országoknak abban, hogyan kell sikeres stratégiát összeállítani. Megvan az a lehetőségünk, hogy segítsük az országokat a helyzetfelmérésben és a stratégiaalkotásban. Először is azt javasoljuk az országoknak, hogy állítsanak fel egy multidiszciplináris tervezőbizottságot az érintett szervezetek és intézmények, betegcsoportok képviselőinek, valamint különböző szakembereknek a részvételével, majd támogatjuk e bizottság munkáját.

Magyarországon is elkezdődött egyfajta tervezési folyamat a közreműködésünkkel. Más európai államokat is támogatunk, például Spanyolországot vagy Európán kívül például Malajziát. Információs hálózatot működtetünk azoknak, akik létre akarják hozni a saját stratégiájukat, és itt az országok láthatják egymás terveit, tanulhatnak olyan elemekből, amelyek referenciát jelentenek a számukra, azonosíthatják a legjobb gyakorlatokat mind a négy fő elem: a megelőzés, a diagnózis, a klinikum és az utánkövetés területén.

Mi a véleménye: a HCV-fertőzés kapcsán a kontrollra kell törekedni, vagy lehetségesnek tartja a betegség teljes eradikációját?

– Ma már a HCV-fertőzés nemcsak gyógyítható, de közegészségügyi szinten kontrollálható is. A kontroll azt jelenti, hogy meg kell célozni specifikus populációkat, például a transzfúzió során fertőzötteket, az intravénás drogokat fogyasztókat, és biztosítani kell számukra a diagnosztikát és a terápiát.

Valóban felmerül a betegség teljes eradikációjának lehetősége is, ami eddig egyetlen betegséggel kapcsolatban sikerült csak, a himlővel. A HCV eradikációja is megvalósítható lesz a jövőben, ma gyógyítani és kontrollálni tudjuk. Elképzelhetőnek tartom, hogy 5–10 éven belül elinduljon az eradikációs kampány, addig a kontroll megvalósítása a feladatunk.

Mint írják, világszerte a HCV-fertőzések 40 százaléka nozokomiális eredetű, és évente kétmillió új infekció következik be az egészségügyi ellátás során, kontaminált tűk révén. Nagyobb-e a felelősségünk a nozokomiális esetek kezelése kapcsán?

– A transzfúziók és a vérplazma készítmények révén kapott fertőzések esetében nem hiszem; akkoriban még nem tudtunk a betegség létezéséről, a vírust csak 1989-ben fedezték fel, azonban az oltási kampányokat hibásan végezték: azt már akkor is tudni kellett, hogy minden egyes gyermek esetében steril tűt kell használni.

Bizarrnak tűnik, hogy az információs korban ez probléma lehet, de a dokumentumban megállapítják, hogy a legsúlyosabb hiányosság a speciális ellátást biztosítók és a körzeti orvosok közötti kommunikáció hiánya.

– Az egészségügyi ellátás mindenhol és minden területen fragmentált, a pácienst a kórházban különböző betegségek miatt kezelő specialisták sincsenek kapcsolatban egymással, azaz a beteget különböző testtájak szerint kezelik, és nem látják az egész embert, sőt, napjainkban a specializáció miatt már a szerveket is kisebb egységekben kezelik. Nagyon kevés olyan elem van jelen az egészségügyi rendszerekben, amelyek biztosíthatnák a megfelelő információáramlást: működhetnének bár, mégis alig vannak elektronikus orvosi nyilvántartások, hatékony kommunikációt biztosító klinikai irányelvek és útvonalak, és a betegek megfelelő medikációjával kapcsolatos adatok is gyakorta elvesznek az ellátás különböző szintjei között. Mindez rossz minőségű ellátást eredményez, ezért az elmúlt években elkezdtünk arra fókuszálni, hogy hogyan lehetne integrálni a betegellátást, hiszen az nemcsak jobb, de fenntarthatóbb egészségügyet eredményezne, a fragmentált egészségügy ugyanis nagyon pazarló módon működik. Kezdenek stratégiák megfogalmazódni ezen a területen is, érdekes próbálkozásoknak lehetünk tanúi az USA-ban, Skóciában vagy az észak-európai országokban.

(Dr. Kazai Anita)